Bár az oldal fő témája a fórumon zajló szerepjáték, de úgy véljük nem árt, ha a kedves olvasó kap egy kis betekintést más módjaiba is. Ezúttal az élő szerepjátékot vesézném ki, hogy én hogyan éltem meg az első alkalmat és milyen tapasztalatokkal szabadultam el onnan.

Kezdjük először a fogalom tisztázásával, mert gyanítom, hogy ezt sem tudja mindenki megemészteni. Az élő szerepjáték nem Frankestein műve, nem élő organizmus, nem mászkál két kukta-szeleppel a fülei helyén. Ez a szerepjáték egy olyan módja, amit az asztali játékhoz hasonlóan élőben játszanak, viszont attól eltérően, nem kizárólag szóban, hanem tettekkel és némi színészi játékkal körítve. Magyarán nem csak azok élők, akik játsszák, hanem maga a világ is megelevenedik és tevékenyen veszünk részt benne. Természetesen kell hozzá egy szabálykönyv, egy helyszín és néhány elszánt kalandor. (Na, meg még elszántabb mesélők.) A helyszín lehet egy épület, egy erdő, vagy akár egy egész város is annak megfelelően, hogy a játék világa mit tesz lehetővé és a kaland maga mekkora teret is igényel. Példának okáért egy Gyűrűk ura szerepjátéknál elég hangulatromboló lenne a Panelek között mászkálni és a Google maps-en keresni meg az útvonalat a Végzet hegyéig. Persze nyilván nem lehet tökéletes helyet találni, de nem árt ha nyomokban emlékeztet arra, ahol a kaland folyik.

Úgy három évvel ez előtt vettem először részt hasonló játékon az ÁlomVilág Alapítványnak köszönhetően, akik egyébként a mai napig lelkesen szervezik a live-okat és táborokat. Aki hallott már róluk az tudja, hogy saját készítésű világgal és szabályrendszerrel dolgoznak. Egy a jelenünkben létező mágikus világról van szó az általunk ismert társadalom mögött, vagy éppen azzal együtt működve. Ez mondjuk nagy könnyebbség élő szerepjáték ügyben (és mivel nincs kedvem újra leírni, így továbbiakban LARP, avagy Live Action Role-Playing game), mivel szerencsére a jelenünk még adott, tehát helyszínként Budapest volt megjelölve.
A karaktereinket előre meg kellett írni a szabálykönyv és a karakterlap segítségével, mintha csak egy asztalira készülnénk. A kerettörténet szerint mi a varázslóiskola végzős diákjai voltunk, akik utolsó vizsgájuk miatt feljöttek Budapestre. Ez tehát egy 17-18 éves karaktert jelentett, ami már önmagában elenyésző tapasztalati pontot jelentett, de nekem még így is sikerült egy tökéletesen életképtelen férfiút megalkotnom. Akkor ugyebár még fogalmam sem volt, hogy mekkora fába is vágom a fejszémet, csak egyszerűen szórakoztatónak tartottam az én csúnya, gyáva és rémesen dadogós karakteremet.

A karakterlapok átnézése és egy rövid eligazítást követően pedig megtörtént az, amibe nem gondoltam bele: Elkezdődött a játék! Ez annyit jelent, hogy onnantól a karaktereink bőrébe kellett bújnunk és keményen két napig nem szabadott kiesni a szerepünkből. (Kivéve ha nem volt velünk mesélő, mert akkor bűnöztünk és önmagunk voltunk, de valahogy mindenhol ott voltak.) Tehát ott álltam gyáván és dadogósan és csak néztem a többieket. Érdekes dolgokat láttam ám, volt például akinek külön a külsőségekre is kellett adnia egy-egy ruhadarabbal, vagy kiegészítővel, ami jellemező volt az általa játszott személyre. (Beöltözésről annyit, hogy a nem jelenben játszódó LARP-ok esetén erre nagyobb hangsúlyt helyeznek, hiszen fontos eleme lehet a világnak.)
Megkaptuk tehát a vizsgafeladatainkat, amiből őszintén szólva csak a bájitalfőzésre emlékszem, mert a többit világmegmentés közben sikerült abszolválni, így annyira nem hagytak maradandó nyomot. Ugyanis mint minden normális játék során, jött a konfliktus, avagy Budapesten szétszórva mindenféle riftek jelentek meg, melyek amolyan fekete lyukak voltak és egy idő után bizony elnyelték volna a világot. (Ebben már lehet tévedek, de nagyon kellemetlen jelenségek voltak és nagyon kellemetlen következményekkel kecsegtettek.) Nem fogok teljes modul végigjátszást írni azért, hisz nem az a lényege ennek az élménybeszámolónak… hanem az élményeimről való beszámolás.

Összességében véve eszméletlen jó volt. Egyszerűen csak át kell esni azon a problémán, hogy valaki mást játszunk egy másik világban és onnantól kezdve nagyon jó szórakozás. Már azt is élmény volt figyelemmel kísérni, hogy a járókelők hogyan reagálnak ránk. Például engem a 4-6-os villamoson a fél utazóközönség megbámult, mert lelkesen próbáltam ecsetelni egyik társamnak veszettül dadogva, hogy véleményem szerint milyen mágikus módokon lehetne bezárni a Budapestet fenyegető rifteket, hogy ne jöjjön el a világvége. Feltételezem azt hitték, hogy az ápolóink elvittek minket várost nézni, lévén még névkártya is volt rajtunk. De ugyanennek a játéknak köszönhetem azt az élményt, hogy a Margitszigeten az éjszaka közepén vérfarkasok támadtak ránk. Ugyancsak nagy élmény volt, mikor a kis névjegykártyáinkkal valamelyik boltban császkáltunk és megszólítottak minket, hogy mi most szerepjátszunk-e. (A felismerésben gondolom segített a mesélőn lévő „Mesélő” felirat.) Majd kiörömködtük magunkat, hogy hasonszőrűek vagyunk és folytattuk tovább a játékot.
A mesélők leleményességét dicséri a kívülállók bevonása, ugyanis volt egy-két helyszín, mely számunkra ismeretlen emberek magánlakásán volt, akik valamilyen ismeretség folytán bevállalták, hogy eljátszanak egy-egy nem játékos karaktert az otthonukban. Sokat dobott az élményen, hogy egy ténylegesen idegen helyen egy ténylegesen idegen személlyel kell beszélnünk.

Amint látjátok a világ megmenekült, eközben még a vizsgámat is sikerült abszolválnom és azon kevesek közé tartoztam, akik nem lettek vérfarkasok, köszönhetően annak, hogy gyáva voltam és sikerült minden veszély láttán világgá szaladnom. A kitartó dadogásomért pedig a végén még meg is lettem dicsérve, mert remek szórakozást biztosítottam állítólag, még ha utána már nehéz is volt abbahagyni és újra rendesen beszélni.

Az egésznek megvolt valahogy a varázsa. Hogy a dolgok, amiket kerestünk tényleg léteztek és tényleg el voltak rejtve, hogy egy fapálcával kellett hadonászni varázsláskor, hogy tényleg csak annyit tudsz és tudhatsz, amennyit a karaktered, hogy tényleg csak az van nálad, ami fizikailag ott van a kezedben/táskádban. Persze kell hozzá némi fantázia, hiszen a kedvünkért nem borultak fel a fizika törvényei vagy kezdek el létezni az átkok és bűbájok. A bájitalok is csupán a konyhából összeguberált cuccokból voltak valami trutyik, de annak aki egy egész világot és lényegében mindent elképzel játék közben és mindezt írásban, ez hatalmas élmény. Kilépni a gép mögül és tényleg a karakternek lenni. Na meg persze évekre elég vicces anekdotával is gazdagodtam.

Ha netalán neked is vannak az élő szerepjátékkal kapcsolatban élményeid, vagy érdekes sztorijaid, akkor nagyon szívesen látjuk a kommentek között, hiszen én csak egy kis szegletét mutattam be ennek a játéktípusnak.



Hozzászólások: Új hozzászólás írása (katt ide)Eddigi hozzászólások (katt ide)