A szerepjáték – ahogy neve is mutatja -, alapvetően azt jelentené, hogy szerepeket játszunk, de nincs mindenki így ezzel. Az írói véna vagy a szerzői tapasztalat hamar átsegíthet az első karakteres szárnypróbálgatásokon, és kialakulhat a jellegzetes stílus, megjelennek a karaktered meghatározó különleges jegyek. Nem csak a karakterünk fejlődik, hanem mi is. Ennek pedig megvannak a maga jellegzetes lépcsőfokai.

A karakterem én vagyok!

Mindig is érdekelt, hogyan viselkednél, ha olyan szituációkba keverednél, mint a kedvenc filmed/sorozatod/könyved/animéd szereplői. Így amikorra arra a világra bukkansz, akkor nagy hévvel alkotod meg magad. Kis változásokkal. Mint mondjuk a halott szülők, akik nélkül az utca nevelt fel. Vagy a feleséged halt meg, és mi mást tehetnél, minthogy bosszút esküdsz? Esetleg a kettő kombója: otthonodat ellenséges hordák dúlták fel, és mint egyetlen túlélő, már gyermekként véresküt kötsz a halálukra. Igazából a körítés mindegy is, hiszen a karaktered ügyes harcos, nőcsábász vagy kihívó szépség, mindegy is: ettől függetlenül magadat adod. Nem karaktert játszol, Te próbálsz meg menő lenni. Neked tetszik meg egy másik karakter, és ezért nyomulsz rá a játékban, és bizony ha élesre fordul a szituáció, a karakterednek sehol nincs a nagy harci tapasztalata, ugyan olyan forrófejűen veti bele magát a küzdelembe, mint ahogy a usere viselkedne.
A karaktered egy álom – csak kár, hogy egy tizenéves fejével.

A karakterem szeretnék lenni!

Mindig is érdekelt, hogy milyen lehet egy sárkány hátán lovagolni, vagy csatát vívni a Gonosszal, főleg, ha ez nem jár tényleges életkockáztatással. Nem igazán az vonz, hogy egy szereplőt (saját magad) alkosd meg, hanem maga a világ fog meg igazán. A karaktereid finomodtak, és ez azt is jelenti, hogy bár még mindig sokban hasonlítotok egymásra, akad már egy-két különbség.
Nagyon szép, részletes életrajzot tudsz neki írni, és már jól árnyalod a jellemét. Igazából gondolatban annyit róttad már más világok útjait, hogy láthatóan a karakterednek is kezd benőni a feje lágya, és ügyesebben viselkedik. Önképed is fejlődik, szókincsedről nem is beszélve, egyre jobb önarcképeket tudsz alkotni. Néhány más, mint Te. Vagy fogalmazzunk másképp: néhány dologban jobb nálad, persze. Nem csak szebb, erősebb vagy okosabb, de rá kellett jönnöd, hogy írásban bőven van időd végiggondolni mindent, mielőtt a karaktered cselekedne. Így lett jobb taktikus nálad, tesz szert néha Sherlock Holmes következtető képességére, vagy egyszerűen monologizál magában fél órát is akár két elhangzott szó mintegy öt másodperces szünetében. Egy harc nem pillanatok alatt lezajló öldöklés, hanem a karaktered mintha csak lassított felvételt látna, így mindig van ideje végiggondolni, hogy mi is legyen a következő lépése.
Nem lenne rossz, ha ő lehetnél.

A karakterem… nos, a karakterem.

Persze, van néhány közös pont az életetekben. Lovagoltál. Egyszer. Neked tetszett, így a karaktered egy lovas farmhoz közel nőtt fel, és imád pacigolni. Volt már kard a kezedben, tetszett a súlya, ezért a harc előtt mindig nagy élvezettel meséled el, hogyan lesz a fegyverével már kerek egész a karaktered, mintha mindig is összetartoztak volna. Kicsit lusta vagy, és bár annyi önkritikád akad, hogy tudd, ezen dolgozni kéne, éppen ezért hála az égnek, a karakterednek nincs ilyen problémája. Így alakul a jellemrajza.
Azt is tudod már, hogy az éremnek két oldala van, így ügyesen forgatod a jellemzőket. Lehet, hogy a karaktered egy kicsit esetlen, de elég ügyes vagy ahhoz, hogy ettől legyen csak igazán aranyos. Elképzelhető, hogy már nem a legokosabb teremtés, de éppen ezért nagyon szerethető.
El kell mondanom, hogy néha már egész jogosan kéred ki magadnak egy-egy vita során, hogy a karaktered bizony nem Te vagy.

A karakterem? Most nincs itt, épp ebédel, de mintha említette volna, hogy amúgy is be akart ugrani hozzád…

Yay, hát igazán nem tehetsz róla, hogy ez lett a vége! Ő egy kicsit sértődékeny talán, igen, de hidd csak el, hogy hamar megbánja az egészet, elnézést akar majd kérni – mit szólnál hozzá, ha a vízköpőnél pont összefutnának?
VAGY:
A játék induljon onnan, hogy már ismerik egymást, bár nagyon jó memóriája lehetett, ha annyi pia után még emlékszik rá, de azért maradjunk annyiban, hogy veszettül ismerős neki, rendben? És mit szólnál, ha a piros magassarkúját venné fel a csajod? Attól totál taccson lesz az első pillanattól kezdve!
A karaktered hirtelen tudatra ébredt, és köszöni szépen, nem kér többet belőled! Megvannak a saját gondolatai, és egyedül is elboldogul a világban. Persze lehet, hogy Te jó apa/anya módjára azért csak szeretnéd kicsit terelgetni a párát, hogy ne sétáljon kapásból egy succubus ölelésébe, de ha ő egyszer ráfixálódott a dekoltázsra vagy elbódította a pézsmaillat, már bármit tehetsz, tök felesleges a legkisebb erőfeszítés is. Esetleg kérd meg a másik usert, hogy ugyan már, hagyja lógva a drágaságod.
A karaktered túl jól játszod ahhoz, hogy ne legyen mindenki biztos benne, hogy nem magad adod elő. A karaktered orálisan fixált, és ha más nem, a toll vége állandóan a szájában van az iskolapadban ülve? Biztosak benne, hogy a legperverzebb vágyaidat éled ki benne. Ami persze részben igaz is. Nagyon kicsi részben. Sokkal jobban élvezed azt, ahogy a szerencsétlenkedését figyelheted, vagy akár saját magad szadizhatod őt a különböző szituációkban.
Nem azért írsz hiányzásokba, mert nincs ihleted, sokkal inkább arról van szó, hogy egyszerűen elcsöndesedett a fejedben a hangja. Nem ostromol már a hülyeségeivel, ahogy a reagokat olvasgatod, nem tudod egyszerűen a karaktered szemén keresztül látni a világot… Kicsit nyaral. Legalább addig is pihenhetsz.
Néha szívesen letagadnád, hogy bármi közöd is van a karakteredhez – és ez nagyon poén, ügyes vagy!

A karaktered egy a sok közül

Nem arról van szó, hogy fásult unalommal alkotsz már karaktereket, de azért nem olyan nagy kaland már, hogy megírsz egyet-egyet. Persze beindít a világ is, a fantáziád felébred, ahogy olvasgatsz, de a karaktered néha olyan messze van tőled, mint Makó Jeruzsálemtől. Viszont felismerhetőek benne a demotivált munkatársaid, a soha-el-nem-kussoló szomszéd gyerek, a hiperaktív szaktárs, a bulizós lakótárs. A szexuális élete olyan, ahogy a haverod meséli a sajátját; úgy főz, ahogy anyud; és bár ugyan úgy hívják a kutyátokat, ettől nem magadhoz érzed közelebb, csak a kutya megszemélyesítésében nyújt segítséget.
Ez alapvetően már egy kicsit személyiségzavaros állapot, hiszen képes akár a nap 24 órájában zargatni, de ha egy multit is legyártasz, az kész halál. Mintha egy új ént hívnál életre, aki megint teljesen más, mint Te, és ahogy a története halad előre, egyre komplexebb és valóságosabb.
A karaktered megölnéd-e? Legfeljebb ha genetikailag beléd van kódolva a gyilkolásra való hajlam. Lehet, hogy a Teremtője vagy, meg minden, de ha nem vagy született George R.R. Martin, akkor bizony életben marad, amíg csak magadénak érzed őt.
A nemiség határai régen ledőltek. Hányan írtak már neked privát üzit, amikor csajt játszottál?


Nyilván ez egy durva summázása volt annak, hogy milyen főbb jellemvonások mentén is lehet szétválogatni a karaktereket attól függően, hogyan is áll hozzájuk a user. Nem univerzális határvonalak ezek, van, akinél előbb jelentkezik egyik jellemző, míg más később jut el arra a szintre. Érdemes egyáltalán szintekről beszélni? Te mit gondolsz? És őszintén: hova lőnéd be magad? Írd meg, ha kihagytam valamit, hadd okuljunk!



Hozzászólások: Új hozzászólás írása (katt ide)Eddigi hozzászólások (katt ide)